„Connecting people”
Egy világhírű telefongyártó cég szlogenje jutott eszembe a
Budai Református gyülekezetben tett, múlt vasárnapi látogatásom kapcsán. Az
alkalom sokféle szempontból is kapcsolatról, kapcsolódásról, kapcsolódó
emberekről szólt számomra. Még a Teremtés hetének ünnepi, ökumenikus
Istentiszteletén elhatároztam, hogy szeretném felvenni a kapcsolatot azokkal a
református gyülekezetekkel, amelyek az Ökogyülekezeti Mozgalomhoz csatlakozva,
egymással összefogva szeretnék egyházunkat „teremtésvédelmi” szempontból
öntudatosabbá tenni. Mind a hat gyülekezetnek levelet írtam és kíváncsian
vártam a válaszokat. A Budai gyülekezet válaszlevele az elsők között érkezett.
Csenki Zsuzsanna, a gyülekezet diakóniai gondnoka nagy szeretettel ajánlotta fel,
hogy személyesen tájékoztat a gyülekezetükben folyó munkáról és mellesleg azt
is megállapítottuk, hogy a két gyülekezet, már más vonalon is többször „evezett
egy hajóban”. Egyszer már gyűjtést is rendeztek templomépítő munkánk javára,
voltak nálunk vendégszolgálatot tartani és a marosbogátiakkal kapcsolatban is
tudtunk együttműködni. Meg is fogalmazódott bennem a gondolat: milyen jó lenne,
ha az ökogyülekezeti tapasztalataikat is szervezett formában, mint
ökogyülekezeti testvérközösségek tudnánk átvenni. Ennek részükről semmi
akadálya, hangzott a válasz és rögtön egy meghívás is érkezett november 11-ére,
amikor is a gyülekezet gyermekei a mienkéhez hasonló módon, madáretető
készítéssel készültek fel a télre.
Az interneten látták már a kertesiek „specialitását”, a
szőlővesszőből font madáretetőt is, ezért azt kérték, vigyek belőle néhányat és
mutassam is meg, hogyan készülnek. Az alkalomra így aztán egy nagy zsáknyi
vesszővel és négy etetővel indultam. Segítségem is akadt, Ádám fiam volt a
„fotós” és egy idős, gyengén látó néni, Jolika is velünk tartott. Útközben
szintén a kapcsolat, a generációk kapcsolata volt a legnagyobb megtapasztalás.
Jolika küzdelmes és tragédiákkal tarkított életéről mesélt és láttam, milyen
mély benyomást tett ez, életének még csak kezdő lépéseinél tartó fiamban. Nem
is tudom illik-e egy ilyen beszélgetésről úgy írni mint élményről, de azt
hiszem igen, élmény volt, megrázó és felemelő egyben. A folytatás sem volt
különb! A hatalmas neogót stílusú templom, ami több mint hatszáz főt képes
befogadni, halk orgonaszóval és a keresztelőre készülő kórus hangjaival tárult
fel előttünk. Az Istentiszteletet együtt kezdtük a felnőttekkel, aztán ahogyan
az nálunk is lenni szokott, a prédikáció előtt elvonultunk a gyermekek
seregével. A gyülekezeti teremben már minden elő volt készítve a munkához gondos
szervezéssel, a különböző életkorú gyermekek számára többféle lehetőséggel is
készültek a szervezők. Ráadásul nem csak mi, kertesiek voltunk vendégek, a
Mészáros utcai fogyatékosok számára fenntartott napköziből is jöttek gyerekek
és gondozók. Ebből is látszott, milyen természetességgel (de persze nagyon is
határozott tudatossággal) kötődnek össze ebben a gyülekezetben a diakónia
különböző területei. A terem zsúfolásig megtelt és én is elfoglaltam egy
sarkot. A legkisebbek rajzoltak és régi újságokból kivágott, madaras képekből
ragasztottak egy nagy tablót. A nagyobbak előkészített falapokból szögeltek
össze etetőket, amiket később ki is lehetett festeni. A szülők az
Istentisztelet után csatlakoztak, sokan jöttek bennünket is üdvözölni,
beszélgetni. Az etetők egy szempillantás alatt elfogytak és sokan voltak
kíváncsiak a fonás műveletére is. Egy kislány édesapját hozta oda kézenfogva és
„utasította” őt: üljön le és tanulja meg, hogy is kell ezt csinálni! Közben
persze az ökogyülekezeti mozgalom kérdései, az együttműködés lehetőségei is
megbeszélésre kerültek, ígéretet kaptunk, hogy amint lehetséges, ők is
viszonozzák a látogatást.
