A megbecsülés jele

Szalay László Pál telkibányai református lelkész teremtésünnepi élménybeszámolója

            Nyár óta szeretném tetten érni a pillanatot, amikor a családommal együtt kicsit megpihenünk és egymásra figyelünk. A Művészetek Völgye csábító ígérete nélkülünk teljesedett be. Hiába a lelkészek kötelező szabadsága, ha az emberfia nem tudja betölteni a hétvégék és hétközök szolgálati űrjét. A szeptember 28-29-ei hétvége, ha egy kicsit csalva, de végre a mienk lehetett. Szombaton délelőtt nyugodt lélekkel tudtunk a templomunktól, a parókiánktól és kicsiny településünktől búcsút venni. Jó kezekben volt a vasárnapi szolgálat, hiszen Sárospatakról Papp Imre teológushallató és felesége Natália vállalta, hogy a gyülekezet háza táján minden ékes rendben történik majd. A vendégszolgálók jólétéről pedig Magyar Zsóka gondoskodott, aki családja körébe hívta az ifjú házaspárt. Rjaskó Natália a gyülekezetünk régi ismerőse, hiszen sokszor járt nálunk, most pedig egy kis jövevénnyel a pocakjában látogatott Telkibányára.

            Az Öreg körtefa csonkját elhagyva már vizionáltuk magunk előtt az úti célt. Várt ránk Budapest, a Ráday Kollégium és a Lágymányosi Ökumenikus Központ. A szombati nap az utazásról, annak sajátos hangulatáról, a megérkezésről és a felfedezésről szólt. Zádorkával minden lépés más és más, a kirándulások, séták, csavargások alanya ő. Az est a Petőfi-híd lábánál, egy uniós szabványú játszótéren ért bennünket. Zádinak a legnagyobb élmény nem is a túlbiztosított, működőképes játékrengeteg, hanem a térkövek közül előtörő szökőkút és a freestyle-ozó gördeszkások voltak.

            Aki éjszakai nyugalomra vágyik, ne utazzon a fővárosba. Zádi az egész napos özönvíz szerű élményparádét álmában dolgozta fel, ami 20 percenkénti felriadásban testesült meg. A vasárnapi kávézást szintén ő fűszerezte csípősre, annak ellenére, hogy a felszolgálóhölgy szalvétából rózsát varázsolt csak neki. Az újabb játszótér felfedezése után a Ráday Kollégium udvarában költöttük el szerény ebédünket. Az ott lakó egyik lelkészcsalád gyerekeinek játszósarkába vette be magát a mi kis manónk. Csúszdázott, hintázott, homokozott, nyuszit simogatott, míg meg nem érkeztek a játékok és a jószág gazdái. A délutánból a szuszt már a friss pajtásokkal közösen dögönyözte ki.

                Nekem viszont ekkor kellet nagy levegőt vennem. A Duna túlpartja hívogatott. Gyalogosan vágtam neki a 20 perces útnak. Eddig még nem jártam a Lágymányosi Ökumenikus Központban, így a kezdés előtti időt arra szántam, hogy kicsit körbe nézzek. Nem csalatkoztam, igazán a jelen igényeire tekintettel, átgondoltan tervezték meg az épületet. Az ÉgÍgérő Gospel Kórus már javában próbált, amikor a kápolnába léptem. Ismerős arcok, barátok jöttek elém lelkesülten és várakozás örömétől megittasulva. Mire az óra négyet ütött megérkeztek a Teremtés Ünnepe nyitó-istentisztelet szolgálattevői. A színfalak mögötti rövid egyeztetés után bevonultak dr. Steinbach József református püspök, Forrai Tamás a jezsuita rend tartományfőnöke, Győri Gábor evangélikus esperes és Csernák István metodista szuperintendens. Az alkalom egy speciális liturgiára épült, ami komoly átgondoltságot, mély lelkiséget és a teremtésvédelem iránti végtelen elkötelezettséget tükrözött.

            Csernák István a Teremtés Ünnepe hét alapigéjéről szolgált közöttünk: „Mert úgy szerette Isten a világot…” (Jn 3:16). A prédikáció bevezetése egy globális látomást vetített elénk. Együtt utaztunk Farkas Bertalan űrhajóssal, aki letekintve a Földre, végignézve a kontinenseken ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, mint a Teremtőnk. Szépnek és jónak látta a magasságból lakhelyét. De vajon ma ugyanaz a véleménye a Mindenhatónak, mint a teremtés hajnalán? –merült fel bennem a kérdés. Rüdiger Safranski német filozófus szavai jutottak eszembe, aki szerint a globalizációt kezelni kell: „A világ aszerint lesz jelentéssel telített vagy sivár, hogy az egyén tündöklik vagy eltunyul. A globalizációval csak úgy lehet megbirkózni, ha nem mulasztjuk el önmagunk formálását. Mert az individuum is Egész, ahol összeér a menny és a föld.” Csernák az egyén feladatát abban látja, hogy újra értse a szeretet evangéliumát. A szeretet jelenti az elfogadását és a befogadását a másik embernek. „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be…” Az igének az alkalomra történő alkalmazása így hangzott: legyünk nyitottak az ökológiai gondolatok befogadására. Azt hiszem, aki eljött, az jelenlétével letette a voksát.

            Különlegesen erős pillanata volt az együttlétnek, amikor a székekre előkészített apró kövek jelentésével szembesültek a résztvevők. Amikor Kodácsy-Simon Eszter a kezembe helyezte a rideg kődarabot, eszembe jutott az észak-ír nyári hetünk és az imaszoba. Itt virágok várták a lélek terhétől szabadulni akarókat az úrasztalán. A szimbolikus cselekmény jól érzékeltette a belső változást. Kivirágzott a perc.

            Az ünnepi alkalom utolsó részében dr. Kodácsy Tamás vette át a szót, aki a Magyar Református Egyházon belül elindult Ökogyülekezeti program vezetője. Ekkor került sor az Ökogyülekezeti díjak és kitüntetések átadására. Az egész különlegességét az adta, hogy ilyen jellegű és mérvű elismerés még nem került kiosztásra az egyházon belül. Először azokat szólították, aki csak most szeretnének elkezdeni foglalkozni a teremtésvédelemmel. Két gyülekezet vállalta, hogy a jövőben az Ökogyülekezeti Tanács ajánlásai alapján fognak viszonyulni a környezetükhöz. A Szóládi és a Torbágyi Református Gyülekezetek után azoknak a közösségeknek képviselőit hívták előre, akik már letettek valamit az asztalra. Ha mást nem is, legalább egy programot arra nézve, hogyan képzelik el a gyülekezetük zöldítését. A Budai, a Hajdúnánási és a Telkibányai Református Gyülekezetek életében helye volt/van az ökogyülekezeti gondolatnak. Nem kellett újat kitalálniuk, amikor meghirdetésre került a díj. Sőt a mi gyülekezetünk két évvel ezelőtt nyáron Kovácsné Irmának és Kocsis Áron beosztott lelkipásztornak köszönhetően nagyon gyümölcsöző kapcsolatot alakított ki a hajdúnánási testvérekkel.

            Utolsónak léptem a pulpitushoz. S a szívemben ott voltak azok az emberek, akinek a támogatása, erőfeszítése, hite, bíztatása nélkül nem jutottunk volna el eddig. A reményről beszéltem, ami nem szégyenít meg. Arról az erőről szóltam, ami az emberi lehetőségeken túl, érthetetlen módon tárul föl. Szentimentális mondataimban ott bujkált az a szeretet, amivel gyülekezetemhez, közösségemhez kötődöm.

            A záró ének után nagyon sokan akartak belőlem egy darabot, de tudtam, hogy akiknek igazán szüksége van rám a Duna túl partján várnak. A harcostársakkal még néhány őszinte pillanat erejéig együtt maradtunk. A kerámia plakett mellé, Ujvári Laci barátom egy saját kézzel készített madáretetővel ajándékozott meg. Jelentem az ökogyülekezeti program országosan elindult, hatása életemben, kapcsolataimban minden várakozáson felüli… Vágyam, hogy ezt mások is így érezzék!

Szalay László Pál