A délután amúgy nagyon hangulatos volt. Én még nem láttam hasonlót, talán azért is volt különleges, mert nem elég hogy egymás különböző liturgikus szokásaira kellett tekintettel lenni, de a téma is, a teremtés, annak ünnepe illetve a teremtett világ veszélyeztetettsége miatt érzett aggodalom kifejezése is, ritkán középpontja keresztény rendezvényeknek. Egy jezsuita rendfőnök egyszerű fatálba öntött vizet áldott meg, majd pálmalevelet mártva bele, bennünket is "megszórt". Szentáldozás helyett egy kis pszichodráma volt, az oltáron elhelyezett virágokat cserélhették székeiken talált köveikre, némi meditáció után a résztvevők, melyben a kövek problémáinkat, a virágok Isten áldását, ajándékait jelképezték. Közben egyetemistákból álló gospel kórus énekelt. Külön öröm volt számomra (remélem nem belemagyarázás a részemről) hogy az Igehirdetést egy metodista lelkipásztor végezte. A parlament által törvényen kívülivé taszított egyház képviselője legalább ilyen formában megélhette a közösséget és a szolidaritást.
Hiányérzeteimről is had számoljak be nektek. Azt gondolom bölcsebb lett volna olyan szolgálattevők felkérése, akiknek több közük van az ökogyülekezeti gondolathoz. A közhelyszerűen felemlegetett toposzok a pusztuló világról, a felelőtlen emberiségről, a teremtés szépségéről, időnként elég erőtlenül és alátámasztás nélkül kóvályogtak a levegőben. Minden tiszteletem a püspököké, rendházfőnököké, elöljáróké, de igazán hitelesen az tudott volna prédikálni erről, akit valóban eleven szénnel érintett meg a száján a Lélek és aki nap mint nap közössége és a Teremtett világ között építi a kapcsolatot.
Örültem volna annak is, ha nem csak szigorú férfiak, hanem kevésbé szigorú, sőt boldog arcú nők is részt vettek volna a szolgálatban, vagy akár gyermekek is képviselhették volna saját generációjukat. Volt ugyan egy nagyon kedves kórus, amely szolgálatai szünetében remekül feltöltötte a padsorokat is (majd a felét adták az érdeklődőknek), de ők meg ráadásul angolul énekeltek, amivel még tovább fokozták a hangulat eklektikáját. Van pedig rengeteg magyar szövegű gospel is már, külföldi vendég pedig egy sem volt köztünk.
Ami az általam leginkább várt díjátadót illeti, nagy meglepetésemre, a beharangozott tizenöt pályázattal jelentkező gyülekezet helyett csak valami öt közösség volt a valóságban. Nem tudom ki és miért terjesztette ezt a magas számot, talán a csekély hatékonyságú szervezőmunkáról akarta elterelni legalább ideig óráig a figyelmet. A jelentkező gyülekezetek fele nem is a mozgalomtól vette az indíttatást, hanem saját kútfőből, már évek óta foglalkozik teremtésvédelmi programokkal. Így méginkább ki lehet mondani: a mai formájánál sokkal hatékonyabb módszereket kell találnunk a gyülekezetek, lelkészek, presbiterek tájékoztatására, bevonására. Én a magam részéről minden ottlévő gyülekezet képviselőjével megbeszéltem, hogy felvesszük a kapcsolatot egymással és közös munkával fogunk változtatni ezen a helyzeten.
Hogy valami jóval fejezzem be a beszámolót, kicsit visszakanyarodnék az Igehirdetéshez. Érdekes és elgondolkoztató volt a gondolat, miszerint a szinte agyonkoptatott és elrongyolódott jánosi Ige, melyet már a vasárnapi iskolában minden gyermek megtanul és szinte kis papagájok módjára ismétel, szóval hogy az Ige, miszerint Isten szereti a világot, mennyire beszűkül és eltorzul legtöbbünk fejében, szívében. Isten az egész világot szereti, mindenestől, nem csak a hívőket, a keresztényeket, vagy keresztyéneket. Nekünk ki kell jönni ebből a szűklátókörűségből, ha jó szolgák, engedelmes gyermekek akarunk lenni. Persze ez nem azt jelenti, hogy úgy jó minden és mindenki ahogy van, épp ellenkezőleg, amit teszünk azt kell mindenkiért, mindenki javára cselekedni.
